Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok." 1Tim 1,15

PÁL APOSTOL

Az apostoli kor nagy egyénisége, akinek levelei, munkája, missziója mind az egyház alakulására döntő hatással volt, mind pedig a mai napig a bibliai kijelentésen keresztül meghatározó szerepe van keresztyén hitünkre és életünkre.

Élete
Születésének időpontja nem ismeretes, csak annyi támpontunk van, hogy István vértanú megkövezésekor még fiatal ember, nem számít Izráel tanítói közé (ApCsel 7,58) - tehát még nincsen 30 éves sem. Eszerint születése a Kr. u. 1. vagy 2. évtizedre tehető, közel az évtizedek fordulójához.
Tarzuszban született, mely város a mai Törökország területén feküdt. Abban a korban nagyváros, kereskedelme és filozófiai iskolája jelentős volt. Pál neveltetése azonban nem a hellénizmus talaján történt, hanem az ÓSZ alapján, a zsidó hagyományokban, először Tarzuszban, majd később Jeruzsálemben.
Családja régi izráeli család, Benjámin törzséből (Róm 11,1), ezért diaszpóra-zsidó mivoltukban is ragaszkodtak az ősi hagyományokhoz, és ebben a szellemben nevelték gyermeküket is (ez különben a diaszpóra-zsidóságban egyáltalán nem számított rendkívülinek). Pál apja római polgárjoggal rendelkezett, így természetesen maga Pál is. Hogy ezt milyen alapon szerezte apja, nem tudjuk, de az ApCsel 22,28 inkább arra mutat, hogy nem pénzért vett polgárjogról van szó, mint az említett helyen szereplő »ezredes« esetében.
Hagyománytisztelő családként a gyermeknek a Saul nevet adták, a benjáminita származású első zsidó király nevét. Feltételezhető, hogy emellett kezdettől fogva viselte a Pál nevet is, talán termete miatt (Pál = kicsi), mint ahogy a zsidók ebben a korban általában viseltek görög vagy latin nevet is. A B először Saulként említi, és csak az ApCsel 13,9 használja először vele kapcsolatban a latin Pál nevet. Ez természetesen szándékos változtatás is: Lukács ezzel is aláhúzza az apostol személyiségének megváltozását.
Pál annyira rajongott ősei hagyományáért, hogy a farizeusok mozgalmához csatlakozott, ami szintén részben atyai öröksége volt (ApCsel 23,6). Tarzuszi neveltetéséről ő maga annyit említ, hogy rendkívüli buzgóság élt benne atyái hagyományai iránt (Gal 1,14; Fil 3,5). Ennek következménye az is, hogy Jeruzsálemben Gamálielnek, a kor leghíresebb írástudójának tanítványa (ApCsel 22,3). Tarzuszból hozhatta magával a görög és latin nyelv ismeretét, míg mint írástudó-tanítványnak kötelezően egy mesterséget is kellett tanulnia - ennek később életében fontos szerepe is lett.
Nem tudjuk, hogy Pál találkozott-e személyesen valaha Jézus Krisztussal. A 2Kor 5,16-ban ugyan így ír: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük - ez a kijelentés azonban nem feltétlenül a saját személyére vonatkozik. Valószínűbb, hogy nem volt tanúja Jézus életének, tanításának, halálának.

A keresztyénséggel, Jézus tanítványaival való találkozása első megemlített eseménye István vértanú elítélése és halála. Istvánt, mint a hellénista tanítványok legjelentősebbikét a Nagytanács halálra ítélte és megkövezte. Az ApCsel 8,1 elmondja, hogy Saul egyetértett István megkövezésével. Az ítélet végrehajtásánál pedig a követ dobáló tanúk ruháit Saul lába elé tették le (ApCsel 7,58) - ami talán arra is utal, hogy valamiféle hivatalos szerepe volt a kivégzésnél. Az ApCsel 26,10 arról is szól, hogy némely halálos ítélethez szavazatával is hozzájárult - ez azonban még István megkövezésére aligha érvényes.
Saul István elítélését nyitánynak tekintette, és először Jeruzsálemben üldözte inkvizítori buzgalommal Jézus híveit (ApCsel 8,3); majd pedig a damaszkuszi zsinagógákban akarta folytatni ezt a tevékenységet, erre kért ajánlólevelet a főpapoktól. Bizonnyal megtudta, hogy a Jeruzsálemből menekülők egy része Damaszkuszban megtelepedett (ApCsel 9,1kk). Az valószínűtlennek tűnik, hogy hatalma és lehetősége lett volna Damaszkuszból megkötözött foglyokat Jeruzsálembe szállítani, sokkal inkább a zsidóságon belüli vizsgálatra és belkörű büntetésre gondolhatunk csupán.

A Damaszkusz felé tartó úton történt vele az egész életét megváltoztató megtérés. Látomásban Jézus Krisztus jelent meg előtte - és Saul kénytelen volt meghódolni az élő és őt földre sújtó hatalom előtt (ApCsel 9). A látomás következtében három napig nem látott, böjtölt, és ezalatt átértékelte egész addigi életét és tevékenységét. Jézus ettől kezdve számára nem az elítélt hamis próféta, hanem a feltámadott Úr. Damaszkuszban egy Anániás nevű keresztyén Isten utasítására megkeresztelte, ezután újra visszanyerte látását. A zsinagógában azonnal Jézus tanítványaként szólalt meg, hirdetve, hogy Jézus Isten Fia. A damaszkuszi zsidók az első meglepetés után életére törtek, emiatt a tanítványok egy éjjel kimenekítették a várfalon, és Saul elhagyta Damaszkuszt.
Itt eltérnek egymástól a bibliai feljegyzések. Pál maga a Gal 1,15kk-ben elmondja, hogy megtérése után nem keresett emberi tanítókat, hanem Arábiában töltött egy időszakot, majd újból Damaszkuszba ment, s csak megtérése után három évvel ment először újra Jeruzsálembe, ahol Péterrel és Jakabbal találkozott. Az Arábiában eltöltött időnek sem hosszúságát, sem tartalmát nem tudjuk - nyilvnvaló azonban, hogy meditáció és teológiai átértékelés töltötte ki ezt az időszakot; Pál ugyanis ettől kezdve önálló, kiforrott teológiai nézeteivel jelenik meg.
Az ApCsel leírása annyiban tér el ettől, hogy Lukács szövegében (9,26kk) nem találjuk sem az arábiai tartózkodás, sem a három esztendő említését, hanem Pál egyenesen Jeruzsálembe ment, de ott hiába próbálta felkeresni az apostolokat, félelemből mindenki rejtőzött előle. Végül Barnabás vette maga mellé, és ő vitte el az apostolokhoz. Ettől kezdve Pál az apostolokkal együtt élt Jeruzsálemben, és vitázott a görög nyelvűekkel - talán éppen István örökét vette át ezzel. Amikor azután Jeruzsálemben is az életére törtek, az atyafiak jónak látták elmenekíteni Jeruzsálemből; először Cézáreába, majd végül Tarzuszba ment.
Új fejezet kezdődött Pál életében akkor, amikor Antiókhiába hívja munkatársnak az őt már Jeruzsálemben is pártfogoló Barnabás. Antiókhiába először menekült keresztyének érkeztek, és amikor a gyülekezet megszaporodott a megtérőkkel, az apostolok Jeruzsálemből kiküldték Barnabást, aki látva a megnyíló nagy lehetőséget, munkatársakat gyűjtött maga köré, ehhez hívta el Tarzuszból Pált is (ApCsel 11,19). Kettőjük közeli kapcsolatát jelzi, hogy amikor adományt küldtek a júdeai keresztyéneknek, Pál és Barnabás vitték az ajándékot Jeruzsálembe (erről az útról különben Pál saját feljegyzéseiből nem tudunk).
Isten Szentlelke Antiókhiában arra indította a gyülekezet vezetőit, hogy missziót indítsanak a diaszpóra-zsidóság érdekében, és erre a szolgálatra a Lélek utasítására Pált és Barnabást jelölték ki, majd kézrátétellel felhatalmazva-felszentelve útnak indították őket. Velük tartott Barnabás unokaöccse, János-Márk is. Ezzel kezdődött Pál missziói útjainak sora, melyek tulajdonképpen egészen élete végéig meghatározták tevékenységét.

Az első missziói út Szeleukia kikötőjén át Ciprus felé indult (ApCsel 13,1kk). Szalamiszban, majd Páfoszban hirdették Jézust a zsinagógákban, majd Páfoszban egy Barjézus nevű zsidó mágus és álpróféta szembeszállt velük, sőt a sziget római helytartóját, Szergiusz Pauluszt is ellenük szerette volna fordítani. A helytartó előtt Pál szavaira Isten vaksággal sújtotta Barjézust, a misszionáriusok pedig bántatlanul távozhattak a szigetről, a helytartó pedig »hitt« (kérdéses: keresztyénné lételét jelenti-e a szöveg?).
Ciprusról Pamfiliába indultak, onnan pedig tovább a tartomány belsejébe. János-Márk nem értett egyet ezzel az útitervvel, és visszafordult (ApCsel 13,13). Pál és Barnabás először a pisidiai Antiókhiában hirdették a zsinagógákban Jézus nevét, kezdetben sikerrel. Később azonban a zsidók gyűlölete távozásra kényszerítette őket, tovább haladtak a tartomány belsejébe, először Ikóniumba, ahol ugyanez a helyzet ismétlődött, majd Lisztrába. Lisztrában a lakosság először isteneknek tekintette az apostolokat egy gyógyításuk után, később azonban az Ikóniumból utánuk jövő ellenfelek felbujtására megkövezték Pált, majd halottnak gondolva otthagyták a városon kívül. Éjjel azonban a tanítványok visszavitték a városba, és másnap elmenekítették Derbébe. Minden helyen maradt egy keresztyén gyülekezet munkájuk nyomán, és Derbéből ugyanezen az úton visszafelé tartva meg is látogatták az alapított gyülekezeteket. A tengerpartról hajón tértek vissza Antiókhiába; beszámolva a gyülekezetnek eredményes küldetésükről.
Jeruzsálemi és júdeai keresztyéneknek azonban nem tetszett ez a misszió, ahol sok pogány tért meg, és ezeket nem kötelezték Pálék sem a körülmetélkedésre, sem a mózesi törvények megtartására. A viták elrendezésére Pált, Barnabást és néhány más antiókhiai keresztyént elküldött a gyülekezet Jeruzsálembe. Ezt a tanácskozást Apostoli Zsinatnak nevezzük (ApCsel 15). Pálék misszióját Péter védelmezte azzal, hogy a saját, szintén a pogányok között is végzett missziója eredményeire és isteni irányítására hivatkozott. Péter a saját példájával igazolta, hogy Isten nem kívánta a pogányok előbb zsidóvá térését. Végül az egyik legtekintélyesebb jeruzsálemi vezető, Jakab (Jézus testvére) tanácsolta azt, hogy a pogányokat ne kötelezzék a körülmetélésre és a mózesi törvények megtartására. Csupán néhány olyan előírás megtartását kívánta, melyek a gyülekezetekben különösen nagy megbotránkozást okoztak volna (bálvány okozta tisztátalanság, paráznaság, megfulladt állat és vér megevése). Ezt a kompromisszumnak számító megegyezést írásban is megküldték az antiókhiai gyülekezetnek és a páli misszióból alakult többi gyülekezetnek. Segítőtársakat is küldtek: Júdás Barabbást és Szilászt. Szilász ott is maradt Antiókhiában, és hűséges munkatársa lett Pálnak a misszióban.
Meg kell említenünk azt is, hogy ennek a kompromisszumnak, az azt tartalmazó levélnek a páli iratokban nem találjuk nyomát. Pál a saját levelei szerint ebben a kérdésben nem volt hajlandó kompromisszumra, és valószínűtlennek tűnik, hogy egy ilyen levelet egyáltalán terjesztett volna. A Gal 2,9-10-ben mintha kifejezetten tagadna minden ilyen megegyezést csupán a szegények részére tartandó gyűjtésre vonatkozó kérelmet említi meg.

A második missziói út nem sokkal az apostoli zsinat után kezdődött; Pál újra végig akarta járni az alapított gyülekezeteket. Barnabás ismét vinni akarta János-Márkot, Pál viszont a visszafordulása miatt nem tartotta többé alkalmasnak a munkatársi kapcsolatra; emiatt Pál és Barnabás között meghasonlás támadt, elváltak egymástól, s gyakorlatilag többé nem dolgoztak együtt. Barnabás Márkkal Ciprusra hajózott, Pál pedig Szilásszal szárazföldi útra indult - bizonnyal Tarzuszon keresztül - Derbe és Lisztra felé.
Lisztrában találkozott Timóteussal, akiről jó bizonyságot tettek a gyülekezetek. Pál munkatársává hívta, és a zsidókra való tekintettel a félig görög származású Timóteust körülmetélte - bár ezt csak az ApCsel írja, a páli levelekben nem találjuk nyomát. Pisidia tartományból egyre északabbra kerültek, Frigiába, Galáciába, majd nyugat felé fordulva Misia tartományba értek, Tróász városába. Érezték, hogy a missziói munkában Isten Lelke új irányba kényszeríti őket. Tróászban világosodott meg azután egy álomban-látomásban (ApCsel 16,9kk), hogy: Macedónia a következő munkaterületük, ide hívja-küldi őket a Szentlélek. Neápoliszba, majd Filippibe mentek, s Filippiben alakult az első keresztyén gyülekezet munkájuk nyomán Európa földjén. Az első hívük és támaszuk egy asszony, Lídia volt. Később konfliktusba kerültek egy gyógyítás miatt a város befolyásos embereivel, ennek börtön, majd csodás szabadulás lett a vége. Filippiből azért tovább kellett menniök, így Thesszalonikába mentek, ahol a megalakuló gyülekezet miatt ismét feltámadt a zsidók irigysége, és Páléknak ismét menniök kellett. Béreában, Athén kikötőjében folytatták a munkát, majd amikor a thesszalonikai ellenfelek utolérték őket, Athén következett (ApCsel 17). Itt az agorán Pál megpróbált Krisztusról bizonyságot tenni és tanítani, az athéni közönség azonban, mely elsősorban a filozófiai vitákhoz szokott hozzá, nem fogadta be a bizonyságtételt, így Athénben gyülekezet nem alakult, csak pár hívő csatlakozott az apostolokhoz. Így folytatták útjukat Korinthusba (ApCsel 18). Korinthus lett hosszú időre az apostol munkásságának centruma. Komoly, mindvégig megmaradó társakra is talált az apostol ebben a városban, egy zsidó házaspárra, Akvilára és Priszcillára, akik nemrégen érkeztek Rómából, miután Claudius császár rendelete miatt kénytelenek voltak Rómát elhagyni. Ugyanaz volt a tanult mesterségük, mint az apostolnak; sátorkészítés, s keresztyének lévén, örömmel fogadták be házukba és műhelyükbe az apostolokat. Pál sok aggodalommal kezdett a korinthusi misszióhoz, míg azután egy látomás megerősítette munkájában. Így azután másfél évig dolgozott egyfolytában a városban. Amikor a város új helytartót kapott Gallio személyében, megpróbálták a zsidók Pált bevádolni előtte, Gallio azonban nem volt hajlandó az általa zsidó belügynek tartott vitába beavatkozni. Pál tehát bántatlanul folytathatta munkáját, majd elérkezettnek látva az időt hazatérésre, Efezuson és Cézáreán keresztül hazatért Antiókhiába.

A harmadik missziói út ismét azzal kezdődött, hogy Pál végigjárta a kis-ázsiai gyülekezeteket (ApCsel 19,1kk). Így érkezett Efezusba - ekkor már itt élt Akvila és Priszcilla is - és itt hallotta Apollós hírét. Apollós alexandriai származású keresztyén volt, akit Akvila és Priszcilla vezetett el a teljes hitre, jóllehet már korábban is Jézus tanítványaként élt és tanított. Efezusban Pál talált még néhány olyan tanítványt is, akik csak Keresztelő János keresztségét ismerték. Később a városban több összeütközése támadt, zsidó ördögűzők miatt, az ötvösök kenyéririgysége miatt, de az efezusi gyülekezet nem került veszélybe. Pál azonban körutat tett Macedóniában, ahol - ezt leveleiből tudjuk - gyűjtést rendezett a jeruzsálemi és júdeai keresztyéneknek (akárcsak Antiókhiában 7 évvel korábban). Hajóval indult vissza Jeruzsálem felé, Tróászban és Milétoszban állt meg. Nem tudjuk, mi történt Efezusban, mi miatt nem ment be az apostol a városba, s miért csak Milétoszban búcsúzott el az efezusi gyülekezet vezetőitől. Útja közben több figyelmeztetést is kapott, hogy jeruzsálemi útja veszélyesnek ígérkezik, Pált azonban semmi sem tudta eltéríteni szándékától.
Jeruzsálemi tartózkodása csakugyan végzetessé vált (ApCsel 21,17kk). A keresztyének egy része is gyanakodva fogadta, a törvénnyel kapcsolatos álláspontját veszélyesnek tartották. Kérték, hogy vegyen részt négy másik idegenből hazatérővel együtt a tisztulási szertartáson, ezzel is igazolva a hagyományok iránti hűségét. Pál elfogadta a kérést, a templomban azonban felismerték kis-ázsiai ellenfelei, s mint templomgyalázót, agyon akarták verni. (Ehhez névleges indokot az szolgáltatott, hogy az efezusi Trofimoszt a városban együtt látták Pállal, és azt hitték, hogy a templomba is bevitte magával.) A római őrség kiszabadította a nép kezéből, de ezzel elkezdődött az apostol fogsága.
A római őrség parancsnoka megengedte, hogy ott helyben szóban védekezzen, de amikor Pál a pogányokhoz szóló küldetését említette, ismét elszabadult a népharag. A rómaiak ezt nem értve korbácsolással akarták vallatni, Pál azonban római polgár voltára hivatkozva ezt el tudta kerülni. Másnap a Nagytanács előtt védekezett, s mikor farizeus voltára hivatkozott, a Nagytanács is meghasonlott, nem tudtak dönteni, így a rómaiak visszavitték a fogságba. Majd amikor Pált ellenfelei merénylettel akarták eltenni az útból és ez kiderült, a római ezredes elszállította Cézáreába. Cézáreában Félix helytartó előtt vádolták ellenfelei lázadással, eretnekséggel, templomgyalázással, de bizonyítani nem tudták vádjaikat. Félix további tisztázásra várt, így Pál hosszú ideig börtönben maradt. Közben Félix helytartót leváltották és Fesztusz vette át a hatalmat. Pált Félix börtönben hagyta. Fesztusz előtt újra megismételték a zsidók Pál elleni vádjaikat, és bizonyítani most sem tudták. A helytartó hajlandó lett volna a zsidóknak kedvezni és Pált Jeruzsálembe szállítani, amire Pál az életveszély miatt a császári törvényszékhez fellebbezett, amihez mint római polgárnak joga volt.
Fesztusz tehát a császárra bízta a döntést. Még egy alkalommal találkozott Pállal, amikor a látogatására érkező Agrippa királynak és testvérének, Berenikének (Fesztusz sógora és sógornője) bemutatta nevezetes foglyát. Pál hatalmas védőbeszédet tartott, ami meggyőzőnek is tűnt Fesztusz és Agrippa előtt - de a fellebbezés miatt ez már semmit nem változtatott a tényeken. Pált néhány más fogollyal együtt egy hajón indították Róma felé (ApCsel 27).
A hajó késő ősszel indult. Ciprusig még jó időben hajóztak, azután megpróbáltak néhány napi jó időt kihasználva Krétáig jutni, hogy ott teleljen a hajó. Közben azonban viharba kerültek, és a vihar elsodorta a hajót Kréta mellett, sőt néhány napi hányódás után végveszélybe jutottak. Pál látomásban kapott biztatást Istentől arról, hogy mind ő, mind a többiek meg fognak menekülni a tengerből. Végül a hajó Málta szigeténél hajótörést szenvedett, de a hajótörötteknek sikerült partra vergődniük. Ott Pált egy kígyó megmarta, de Isten kegyelméből túlélte - ez tovább növelte tekintélyét őrei előtt. Máltán három hónapig vártak, majd tavasszal Szirakuzán keresztül Puteoliba hajóztak, onnan gyalog kísérték Rómáig a foglyokat (ApCsel 28). Pált a város határán már a keresztyén gyülekezet tagjai fogadták. Rómában lehetősége volt bérelt szálláson lakni az őrzőjével, vendégeket is fogadhatott; többek között a római zsidóság vezetőit. Velük is hitvitát folytatott, de eredmény nélkül. Az ApCsel ezzel fejezi be Pál életének leírását: két évig élt a bérelt szálláson és hirdette az Isten országát akadályoztatás nélkül.
A római fogság vége homályban marad az ÚSZ lapjain. Az ApCsel nem szól róla, egyéb írásokban pedig csak utalásokat találunk. Az egyik a Róm 15,24, mely szerint Pál egy hispániai utat tervez. Római Kelemen 1Kor levele 5,6 említi, hogy Pál eljutott nyugati határáig. Ehhez fel kell tételezni, hogy Pál fogsága Rómában szabadulással végződött. Alátámasztja ezt a gondolatot a 2Tim 4,16-17, mely »első védekezését« is említi, s azt, hogy »megszabadult az oroszlán szájából«. A Pásztori levelek szövege szerint járt Krétában és Tituszt püspökként hagyta ott (Tit 1,5). A 2Tim 1,17 pedig visszatekintve említi római tartózkodását, majd egy Tróászban hagyott köpönyeget (4,13); végül egy korinthusi és milétoszi látogatást (4,20) sorol fel. Ezeknek a helyeknek az értelmezése vitatott; lehetséges fiktív adatokként való értelmezésük is. Pálnak a római fogság utáni életéről, missziójáról már nem tud az egyházi hagyomány sem semmit az említett íráshelyeken kívül. A hagyomány szerint Pál Péterrel egy napon szenvedett vértanúhalált Rómában Nero császár uralma alatt.

Pál életének kronológiája
Pontosan meghatározható időpontjai nem kis feladatot jelentenek. A relatív időrendet fel tudjuk állítani, de a világtörténelmi dátumokkal való összekötésük elég pontatlan. A felsorolt történelmi személyekkel való találkozás ugyanis csak pár éves bizonytalansággal határozható meg, mint pl. Aretás király, vagy Félix és Fesztusz esetében.
Legbiztosabban korinthusi tartózkodását tudjuk meghatározni. Gallia helytartó előtt vádolták Pált, annak hivatali ideje kezdetén. Gallio nevét pedig - mint korinthusi helytartóét - említi egy olyan felirat, melynek keletkezési ideje Kr. u. 52. január és augusztus közé esik. Miután a helytartók általában áprilisban indultak Rómából szolgálatukra és néhány hét alatt érkeztek meg a keleti tartományokba, valószínű, hogy Gallio 51 májusában találkozik Pállal, aki ekkor már mintegy másfél éve élt Korinthusban. Megerősíti ezt az adatot az is, hogy Akviláék is Pállal majdnem egy időben érkeztek Rómából, Claudius parancsa pedig Kr. u. 49-ben nyáron hangzott el. Így mind Akviláék, mind Pál 49 őszén, telén érkezett Korinthusba. Innen visszafelé következtetve: az apostoli zsinat 48-ban volt, az első missziói út 46-47-ben. Első adományvivő látogatása Jeruzsálemben 47-ben, majd 7 év múlva - a zsidó szombatév miatt - 54-ben indul a második adománnyal Macedónia területéről a fogság felé.
Problémásabb a Gal levél adatait beilleszteni, ahol először 3 éves arábiai tartózkodás, majd 14 éves időszak következik. Ha azonban a megkezdett éveket egésznek számítjuk - ami általános szokás volt -, akkor nem szükséges 17 évvel számolnunk, hanem jó néhánnyal kevesebbel. Ha Jézus Krisztus halálát-feltámadását 33-ra tesszük, Pál megtérése 33 vagy 34, első jeruzsálemi útja 35-36, majd ezt 14 (vagy a megkezdettek miatt csak 12 kerek) év múlva követi az apostoli zsinat 48-ban.
A második missziói út tehát 49-51-ben zajlott, a harmadik 51-52-től 54 pünkösdjéig. Rómába érkezése valószínű időpontja Kr. u. 59-60. Ettől kezdve az említettek miatt ismét bizonytalanok az időpontok. A hagyomány szerint 64-ben végezték ki.
Pál apostol levelei
13 levelét tartalmazza az ÚSZ, emellett tudunk elveszett leveleiről is; az 1Kor 5,9 említ egy olyan levelet, mely megelőzte a ma meglévő elsőt; a 2Kor 2,4 említ egy »könnyhullatással írt« levelet - ez utóbbi esetleg benne van a ma ismert 2. levél szövegében. A Kol 4,16 említ egy Laodiceába írt levelet is.
A leveleket már Korinthusban gyűjteménybe foglalták, először 7 levél volt együtt (nem tudjuk pontosan, hogy alakult ez a szám). A 2. szd.-ban Marcion 10 páli levélből álló gyűjteményt említ - erről tudjuk, hogy a Pásztori levelek hiányoztak belőle.
(A Zsid levelet ugyan az egyház története során többször páli levélnek tekintették, de ez a levél minden bizonnyal nem Pál munkája.)
A Pásztori levelekkel kapcsolatban nincsen egységes állásfoglalás. A páli szerzőségre való hivatkozás nagyon erős a levelekben, a páli teológiával való összehasonlítás azonban még a titkár-elmélet ellenére sem ad megnyugtató alapot ennek elfogadására. Minél elfogadottabb a pszeudepigráfia ténye és jogosultsága, annál erősebb ennek a jelzőnek használata a pásztori levelekkel kapcsolatban is.
Még kevésbé egyértelmű a kritika az Ef és Kol levél esetében. A két levél egymáshoz való viszonya is vet fel kérdéseket, és a többi páli levéllel való összehasonlítás is. Itt is kevésnek tűnik a titkár-elmélet vagy a páli tanítványság-iskola feltételezése. Ezek a kérdések tehát még nincsenek megnyugtatóan rendezve. Bár a többi nyolc levél soha nem volt kérdéses szerzőségű, de a többi iránti kérdések sem jelentenek hitbeli problémát: mindegyik levél apostoli, Istentől ihletett, kanonikus, tehát mértékadó a keresztyén olvasóra nézve.

Pál teológiája
Ez nincsen előttünk saját maga által kidolgozott, rendszeres és kerek tanítás formájában. Levelei adott élethelyzetben születtek, esetenként súlyos vitában. Emellett a bibliai anyag sem egyértelmű: némiképpen eltér egymástól az ApCsel-ben megfogalmazott páli tanítás és a levelek mondanivalója.
A páli teológia néhány súlypontja:
Pál teológiája számára adott alap az ÓSZ. Gondolatai és fogalmai innen erednek jórészt. Istenről, Jézus Krisztus váltságművéről, az ember megigazulásáról az ÓSZ talaján állva fogalmaz. (Hellénista alapozású az Ef és Kol teológiája, zsidó-hellénista fogalmakat és hagyományanyagot érvényesítik a Pásztori levelek.)
Krisztológiájában a Krisztus-esemény néhány tényezőjére koncentrál: Jézus Krisztus megjelenésére, alázatára, szenvedésére, és mindenekfelett halálára és feltámadására. Jézus Krisztus alakjában nem az eseményekre és történésekre figyel - Jézus tettei és tanítása szinte említésre sem kerül nála -, hanem úgy tanít Jézusról, mint aki Isten akaratának, üdvtervének, irgalmának megjelenítője és megvalósítója. A Krisztus-esemény mind a teremtett világ, mind az ember megigazulása érdekében elvégzett mindent. Az ember megigazulása ezért részben már megtörtént, részben még hátravan, de kétség nem férhet Isten szándékának győzelméhez. Az erkölcsi imperativuszok alapja a Krisztusban elvégzett megváltás tényében van.
Az ember helyzetének megrajzolásában kitörölhetetlen nyomot hagyott saját élete, farizeus buzgósága, és a teljes csőd átélése (vö. Róm 7). Ezért is harcol szenvedélyesen ellenfelei, a júdaista tévtanítók ellen: a Törvény cselekedetei nem üdvözítik az embert, a Törvény szerepe sokkal inkább csak az, hogy az embert a maga csődjével szembesítse. A Törvénynek csupán Krisztushoz vezérlő szerepet tulajdonít - ebben radikálisabb, mint Jézus tanítása a Hegyi Beszédben.
Isten Szentlelkének hatalmáról és hatásáról sokat ír. A keresztyén ember már a Lélek hatása alatt, annak adományaival gazdagítva éli életét.
Eszkhatológiájában az idők során változott; Krisztus visszajövetelét először nagyon közelre várta (1Thessz 4,15kk), majd egyre inkább számolt az Isten akarata történelmi kibontakozásával (Róm 9-11; 2Thessz 2).

Keresztyén Bibliai Lexikon
Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója
Budapest, 1993.
Szerkesztette Dr. Bartha Tibor.